Tanúságtétel

Hogyan találtam meg a hivatásomat és lettem kármelita?

A történet ott kezdődik, hogy nem is gondoltam, hogy még nem találtam meg a hivatásom. Azt hittem, a helyemen vagyok: állatorvosnak tanulok, az első nagy vízválasztón túl vagyok. Ha továbbra is minden jól alakul, lesz egy jó munkám, megélhetésem, doktori címem és ezzel együtt elismertségem.

Aztán találkoztam a Katolikus Shalom Közösséggel, és szépen lassan minden megváltozott. Az első találkozás nem érintett meg: kicsit furcsák voltak nekem, mosolyognak, ide jönnek a tengeren túlról, miért jó ez nekik, és egyébként is honnan ez a névválasztása a Közösségnek. Tudtunk egymásról a későbbiekben is, de nem erőltettük a szorosabb kapcsolatot, legnagyobb megelégedettségemre. A fordulópontot 2012 tavasza jelentette, amikor a Közösség alapításának 30. Évfordulóját ünnepelte Rómában. Megkérdeztek, szeretnék-e velük menni. Kedvezőek voltak a feltételek, nem jártam korábban Olaszországban, így jelentkeztem az útra. Hazatérve nagyon jó tapasztalatokkal gazdagodtam: a Közösség tagjai elfogadóak, érdeklődőek, tele vannak szeretettel, és nem csak vallásról lehet velük beszélgetni. Így aztán ősztől elkezdtem részt venni a heti imacsoportokban. A vizsgaidőszakok közeledtével mindig csökkent az aktivitásom, de 2013. január 14-én egy nehéz vizsgán voltam túl sikeresen, ezért megengedtem magamnak azt a “luxust”, hogy elmenjek az imacsoportba. Akkoriban havonta egyszer egy kármelita atya tartott előadást a Shalomban. Látatlanban nem sokat vártam az egésztől, de rendkívül pozitívan csalódtam! Azt tapasztaltam, hogy az atya érti a nyelvünket, tabuk nélkül lehet tőle kérdezni, nem az általánosan megszokott jámbor kliséket hozza, hanem egészen mély, lényegi dolgokról beszél nekünk. Mély, emberi tapasztalotokról, hitünk legalapvetőbb kérdéseiről beszéltünk, ami fölött általában el szoktunk siklani, pedig ezek ott vannak mindannyiunk szíve mélyén, és arra várnak, hogy rezonálhassanak egy szerető, megértő hangra. Bár eddig a napig azt sem tudtam, hogy léteznek kármeliták, és hogy kik azok, a bizalmam addig nőtt, hogy október 6-án megkértem ezt az atyát, hogy legyen a lelki kísérőm. Nyilvánvalóan nem tudtam, mit cselekszem, Valaki vezetett. Míg korábban a felszínnel voltam elfoglalva, egyre közelebb kerültem a gyökerekhez, mélyültem önismeretben és istenismeretben. Ezzel együtt a régi motivációim is kezdtek szertefoszlani, az instabil alapokra épült ház kezdett megremegni. Közeledett egy lelki életi sötét éjszaka, de az élet közben ment tovább: előttem lebegett az államvizsga, és szembe kellett néznem a szakdolgozattal. 2014 tavaszára már elkezdett pislákolni egy vonzalom a kármel irányába, de az érzés nagyon mélyről jött. Nehéz időszak volt ez: a régi kezdett összeomlani, az új még sehol sem volt…

A spanyol nyelv és -kultúra mindig is vonzott, Spanyolország pedig szerepelt a bakancslistámon, így nagyon megörültem, amikor a Közösség felajánlotta, hogy töltsem a nyarat Granadában, az ottani Shalom misszióban. Főleg a kalandvágy hajtott, és hogy kiszakadjak egy kicsit az akkor engem körülvevő világból. Nem akartam jobban elköteleződni a Shalomban, ugyanakkor éreztem, hogy változik az életem, ezért nyitva hagytam ezt a kaput is: ki tudja, lehet, hogy Granadában fog valami megérinteni. ‘14 nyara intenzív volt: tapasztaltam sötétséget és világosságot is Granadában, de egy percig nem bánom, hogy belementem. Hazajöttem, meglehetősen felkavarodva, de hétköznapi dolgokkal kellett foglalkoznom: szakdolgozat-leadás és államvizsga. Egyik krízisből a másikba estem: ott álltam a kezemben egy diplomával, és nagyjából fogalmam sem volt, mit csináljak. Aztán szépen ment minden tovább: e-mail-en kaptam egy álláshirdetést, elkezdtem dolgozni, a saját lábamra álltam. Jó munkahelyi légkör vett körül, de a lelkem mélyén nem értem nyugvópontra, ezért ki kellett lépnem a komfort zónámból, és jelentkeztem a shalomos hivatástisztázóra. Korábban többen is javasolták, hogy vágjak bele, de nem akartam, mert úgy éreztem, a Shalom műben van a helyem, és nem szeretnék jobban elköteleződni. Nem éreztem hívást arra, hogy misszionárius legyek. A másik probléma egy saját magamnak támasztott elvárás volt: azt gondoltam, ha valaki jelentkezik a shalomos hivatástisztázóra, annak illik utána jobban elköteleződni a Shalomban. Amikor eloszlatták a kételyeimet, és megnyugtattak, hogy nem “kell” misszionáriusnak lennem, ha nem szeretnék, és nem kell elvárásoknak megfelelnem, nem kell lekötelezve éreznem magam a Közösség irányában, egyből igent mondtam. Így telt a 2016-os év… Jó kis illúziókkal számoltam le. Többek között elmondták, hogy a hivatás az egy már létező valóság, amit nem kell oda csinálni, csak fel kell fedezni; a valódi hivatásom nem lehet rossz dolog, pláne nem olyan, amiben nem tudok majd helytállni. És senki ne várja, hogy egy napon 100%-ig megvilágosodik affelől, hogy mi végre van a világon. Kockázat mindig, minden döntésben van, mert a szeretet kockáztat. Istennel kártyáztam, aki adta a lapokat… ‘16. December 7-én döntést hoztam, és kértem a felvételemet a Kármelbe. Felszabadító és örömteli érzés volt kimondani azt, ami megszületett bennem. Most kármelita novícius vagyok, közel az első fogadalomhoz. Boldog vagyok, a helyemen vagyok, és nagy ajándékként élem meg, hogy ilyen rendi Szülők gyermeke lehetek. A Kármel a belső szabadságra hív, ahol helyet kap a Shalom is. Isten békéje és mély barátságok kötnek össze a Shalommal, ahova mindig szívesen térek vissza.


Comentários

Aviso: Os comentários são de responsabilidade dos autores e não representam a opinião da Comunidade Shalom. É proibido inserir comentários que violem a lei, a moral e os bons costumes ou violem os direitos dos outros. Os editores podem retirar sem aviso prévio os comentários que não cumprirem os critérios estabelecidos neste aviso ou que estejam fora do tema.

O seu endereço de e-mail não será publicado. Campos obrigatórios são marcados com *.

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük